Álmos táj

Az ukrán pofonok jó pofonok?

Az ukrán parlament képviselői egy valamiben egészen bizonyosan világelsők. No, nem a demokrácia védelmében, vagy a törvényalkotás minőségében, hanem az ökölharcban.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy a parlamenti erőszak kiváltója a 2013-ban kirobbant tüntetéseket követő zűrzavar, utcai harcok (több mint száz áldozat), vagy a három éve tartó kelet-ukrajnai hibridháború (több mint tízezer halott). Még csak nem is Vitalij Klicsko honosította meg (ő parlamenti képviselőként(!) egyszer keveredett dulakodásba, akkor sem ütött).  A történet sokkal korább kezdődött, szinte egyidős a függetlenség kikiáltásával (1991. augusztus 24.).

Aki veszi a fáradságot, rengeteg összecsapás leírását találhatja meg az internetes portálokon, én ötvennél abbahagytam a szemezgetést. S ezek csak a parlamenti csetepaték.

Adott a kérdés: mi okozza ezt a vehemenciát, és miért az ököljog uralja az ukrán törvényhozást?

Könnyű, és túl egyszerű lenne az egészért a belpolitikai helyzetet, az orosz agressziót okolni. Ám a parlamenti belháborúknak általában prózaibb okai vannak. Erre utal az is, hogy számos esetben nem szembenálló pártok, frakciók tagjai csapnak össze. Verik egymást a koalíciós partnerek, az egy frakcióba tarztozók, akár kormányon vannak, akár ellenzékben. Az erőszak teljesen pártfüggetlen. Rúg a batykivscsinás (Julija Timosenko vezette politikia erő), a népfrontos (Arszenyij Jacenyuk volt miniszterelük pártja), Petro Porosebko Blokkjában és a Viktor Janukovics vezette Régiók Pártja maradékából összeállt Ellenzéki Blokknak is vannak gladiátorai.

Íme néhány jellemző eset:  

Verekedés tört ki az ukrán parlamentben közvetlenül Viktor Juscsenko elnök felszólalása előtt egy plakát miatt. Az ökölharcban egy elnökpárti honatyának betörték az orrát. (2006. február 9.)

Összeverekedtek a képviselők az ukrán parlamentben. Az egyik ügyrendi kérdés szavazása előtt ugrottak egymásnak. Az ellentétes frakciók egyes tagjai rángatták, lökdösték egymást, volt aki ököllel támadt a képviselőtársára. Az elnök Juscsenko és a miniszterelnök Tyimosenko hívei a parlementi berendezéseket is összetörtek.( 2008. november 12.)

Rendkívül heves szóváltásba és lökdösődésbe keveredett a WBC nehézsúlyú világbajnok Vitalij Klicsko a kijevi parlament egyik ülésén. A politikusként is működő bunyós egy szerinte igazságtalan földtörvény ügyében konfrontálódott a többi képviselővel, akik, megítélése szerint korruptak… (2009. október 15.)

Adam Martinyuk parlamenti képviselő felpattan a székéből, és fojtogatni kezd, Oleg Ljaskót, a Radikális Párt vezetőjét, majd lelökte a pulpitus mögé. (2011. május. 19.)

Verekedéssel kezdődött az ukrán parlament plenáris ülése: a nacionalisták most a kommunistákkal csaptak össze. (2014. július 23.)

Verekedés tört ki az ukrán parlamentben, ahol a kormány egyéves munkájáról számolt be a kormányfő, Arszenyij Jacenyuk. A két legnagyobb kormánypárti frakció esett egymásnak. (2015. december 11.)

• Itt találsz néhány ukrajnai verekedést.

Drónt röptetett egy képviselő az ukrán parlament üléstermében a többi politikus feje fölött. (2016. július 14.)

Ivan Melnicsuk és Szerhij Lescsenko, a Petro Porosenko Blokk frakciójának képviselői ökölharcot vívtak az Alkotmánybíróságáról szóló törvénytervezet vitája során.  (2017. február 9.)

A kép teljessége érdekében essék szó a Verhovna Rada magyar képviselőiről.
Meglepő, de tény: a kárpátaljai magyarsághoz kapcsolható (a magyar érdekvédelmi szervezetek, pártok által támogatott, egyéni választókerületben győztes, vagy listán a parlamentbe jutott) honatyák: Tóth Mihály, Kovács Miklós, Gajdos István, Brenzovics László nem keveredett pofozkodásba. A híres magyar virtust egymaga Sufrics Nesztor (az Egyesített Szociáldemokrata Párt, a Régiók Pártja színeiben politizált, jelenleg az Ellenzéki Blokk parlamenti képviselője, a volt katasztrófa-elhárítási miniszter vagyonát mintegy 110 millió dollárra becsülik) jeleníti meg.  

2009. június 8-án a kakaskodó természetéről elhíresült honatya arcul ütötte frakcióbeli (Régiók Pártja) kollégáját, Szerhij Levocskint.  Meglehetősen színes pályafutása során távolról sem ez volt az első eset, amikor ököllel rendezett vitás kérdéseket. 2008-ban Mikola Rugykovszkij volt közlekedési miniszternek húzott be egy hatalmasat.

2014-ben aztán fordult a kocka. Igaz, nem a parlamentben, hanem Odesszában, s nem képviselők, hanem radikális nacionalisták előbb szemetes konténerbe akarták dobni, majd úgy megverték, hogy agyrázkódással szállították kórházba.
Ebben az évben eddig csak kétszer csattantak el (hon)atyai pofonok. A lényeg: a dicső szokás folytatódik. Hagyománnyá nemesül.

(Felforgatókönyv)

A mozi úgy kezdődik, hogy a vásznon megjelenik ez a kép.

És csak uralja a teret… Még mindig uralja… És csak elborítja  mind a két (ha 3D-ben megy a buli, akkor mind a három) dimenziót. Csak uralja…, uralja…, elborítja…

Ez, amellett, hogy múlik az idő, frappáns jelképe a múlt csökönyös  továbbélésének, jelen idejűségének, időtlenségének, időn és téren túliságának. És így tovább, és a többi.

Juj, és csak most vesszük észre, most kerül figyelmünk fókuszába, válik tényszerű megismeréssé, hogy a szobor talapzatánál szürke, fekete, homályos, sötét alakok sorakoznak, áhítattal figyelik a szobrot. Csügg rajta a tekintetük, szemük beissza, mint repedezett, szikes föld a langymeleg tavaszi záport. De mondhatnánk azt is: fürkészik nyáladzó pofával, mint éhes farkasok a szopósbárányt. (Ez utóbbi azért már túlontúl naturalisztikus, ne is vegyük figyelembe.)

Különben is, az alakok a vászon alján a nézőnek háttal állnak, így arcukról semmilyen érzelem nem olvasható le. Sőt ebből a perspektívából az sem egyértelmű, hogy hús-vár emberek, vagy szobrokkal, amolyan proletár cseréphadsereggel van dolgunk.

Na de ekkor. Ebben a minutumban. Eme ihletett pillanatban.
Megélénkül a vászon. Sőt, sőt. Úgy pörögnek a filmkockák, mint a régi burleszkekben. Az alakok (még mindig kérdéses, hogy valóságosak, vagy cserepek) egyre közelednek a munkás-paraszt egység jelképéhez. (Tudnék korszerűbb, a nemzeti függetlenség és a polgári demokrácia áldásai közepette megfogant és kiteljesedő nemzedék számára is érthető kifejezést, de az sem vinné lényegesebben előre a cselekményt.) Ahogy a távolság fogy, az alakok úgy lesznek egyre nagyobbak, vagy a szobor kisebb. Mindegy. A lényeg, a tér kitágul, s a névtelen, arctalan tömeg egyszerre öntudatra ébredt, polgárok közösségévé válik.

Igaz, erre semmi nem utal, de így kell neki lennie, mert különben nem folytatható a sodró lendületű alkotói folyamat kiteljesedésének művészi megfogalmazása, különös tekintettel a polgári habitus felmagasztalásából eredő értékteremtésre. (Ezt a mondatot a narrátor – akit most csapok hozzá a sztorihoz --, hogy nagyobb szerephez jusson, még kétszer elmondja.)

S ezen a ponton --nemcsak a technikai nyújtotta határtalan lehetőségeknek hála, hanem a történelmi kényszer hatása alatt is – a cselekmény felgyorsul.

Az öntudatra ébredt (igaz még mindig cserépproletároknak látszó) polgári közösségi tagok, anélkül, hogy felénk fordulnának, megteszik azt, amire az eddigi cselekménysorozat irányult. Kiragadják a munkás-paraszt egység szimbólumainak kezéből a megbonthatatlan barátság és a teremtő alkotás jelképét. (Nagy ihaj-csuhaj, népies, de nem az a kommunisztikus régi, hanem új, mély, még mélyebb, mélységesen mély himnikus dallamok.)

A kép elsötétül. Nem az áram ment el, ez igazi tömény művészi hatásszünet.
Amikor ismét lehet valamit látni, és van mit nézni, a biztató változásban gyökerező katarzist remélő nézők nem kis ámulatára, egy fémhulladék lerakat tárul szemük elé, és teszi próbára lojalitásukat.
 

A polgárosult cserépproletárok a végkifejlet rohamos közeledtének ellenére még most is a nézőknek háttal állnak, de ez egyáltalán nem zavaró, mivel teljesen eltakarja őket egy halom vashulladék. Így aztán a film eszmei mondanivalójától mámoros, érdeklődő sokadalom soha nem tudja meg, mennyit fizetett nekik a történelem nagy ócskása.

Epilógus

A Munkás Elvtárs és a Kolhozparasztnő Elvtársnő lekászálódik a talapzatról.
Munkás Elvtárs (a derekát egyengeti, kéjesen hátrahajol): Jaj de jó így szemből látni téged Elvtársnő!

Kolhozparasztnő Elvtársnő (a nyakát, a karját masszírozza): Ó Párizs, ó 1937, ó világkiállítás, ó Vera Muhina! Párizsba vágyom! De legalább Pestre. Ó Budapest, Budapest, te csodás…

Munkás Elvtárs (kihúzza magát, mind a tíz méterét): Jó lesz nekünk Moszkvában. Ez a Moszkva már nem az a Moszkva. Különben is elvtársnő, most sminkeltek egymilliárd rubelért.  

Kolhozparasztnő Elvtársnő (elégedetten): Nem tudod, elvtárs, van még gázsink a Moszfilmnél?
Munkás Elvtárs: Ha nem, megélünk hakniból…

Kolhozparasztnő Elvtársnő: Ez aztán Kazahszán.

Munkás Elvtárs: Na, doszvinorvégia.