(Felforgatókönyv)
A mozi úgy kezdődik, hogy a vásznon megjelenik ez a kép.
És csak uralja a teret… Még mindig uralja… És csak elborítja mind a két (ha 3D-ben megy a buli, akkor mind a három) dimenziót. Csak uralja…, uralja…, elborítja…
Ez, amellett, hogy múlik az idő, frappáns jelképe a múlt csökönyös továbbélésének, jelen idejűségének, időtlenségének, időn és téren túliságának. És így tovább, és a többi.
Juj, és csak most vesszük észre, most kerül figyelmünk fókuszába, válik tényszerű megismeréssé, hogy a szobor talapzatánál szürke, fekete, homályos, sötét alakok sorakoznak, áhítattal figyelik a szobrot. Csügg rajta a tekintetük, szemük beissza, mint repedezett, szikes föld a langymeleg tavaszi záport. De mondhatnánk azt is: fürkészik nyáladzó pofával, mint éhes farkasok a szopósbárányt. (Ez utóbbi azért már túlontúl naturalisztikus, ne is vegyük figyelembe.)
Különben is, az alakok a vászon alján a nézőnek háttal állnak, így arcukról semmilyen érzelem nem olvasható le. Sőt ebből a perspektívából az sem egyértelmű, hogy hús-vár emberek, vagy szobrokkal, amolyan proletár cseréphadsereggel van dolgunk.
Na de ekkor. Ebben a minutumban. Eme ihletett pillanatban.
Megélénkül a vászon. Sőt, sőt. Úgy pörögnek a filmkockák, mint a régi burleszkekben. Az alakok (még mindig kérdéses, hogy valóságosak, vagy cserepek) egyre közelednek a munkás-paraszt egység jelképéhez. (Tudnék korszerűbb, a nemzeti függetlenség és a polgári demokrácia áldásai közepette megfogant és kiteljesedő nemzedék számára is érthető kifejezést, de az sem vinné lényegesebben előre a cselekményt.) Ahogy a távolság fogy, az alakok úgy lesznek egyre nagyobbak, vagy a szobor kisebb. Mindegy. A lényeg, a tér kitágul, s a névtelen, arctalan tömeg egyszerre öntudatra ébredt, polgárok közösségévé válik.
Igaz, erre semmi nem utal, de így kell neki lennie, mert különben nem folytatható a sodró lendületű alkotói folyamat kiteljesedésének művészi megfogalmazása, különös tekintettel a polgári habitus felmagasztalásából eredő értékteremtésre. (Ezt a mondatot a narrátor – akit most csapok hozzá a sztorihoz --, hogy nagyobb szerephez jusson, még kétszer elmondja.)
S ezen a ponton --nemcsak a technikai nyújtotta határtalan lehetőségeknek hála, hanem a történelmi kényszer hatása alatt is – a cselekmény felgyorsul.
Az öntudatra ébredt (igaz még mindig cserépproletároknak látszó) polgári közösségi tagok, anélkül, hogy felénk fordulnának, megteszik azt, amire az eddigi cselekménysorozat irányult. Kiragadják a munkás-paraszt egység szimbólumainak kezéből a megbonthatatlan barátság és a teremtő alkotás jelképét. (Nagy ihaj-csuhaj, népies, de nem az a kommunisztikus régi, hanem új, mély, még mélyebb, mélységesen mély himnikus dallamok.)
A kép elsötétül. Nem az áram ment el, ez igazi tömény művészi hatásszünet.
Amikor ismét lehet valamit látni, és van mit nézni, a biztató változásban gyökerező katarzist remélő nézők nem kis ámulatára, egy fémhulladék lerakat tárul szemük elé, és teszi próbára lojalitásukat.
A polgárosult cserépproletárok a végkifejlet rohamos közeledtének ellenére még most is a nézőknek háttal állnak, de ez egyáltalán nem zavaró, mivel teljesen eltakarja őket egy halom vashulladék. Így aztán a film eszmei mondanivalójától mámoros, érdeklődő sokadalom soha nem tudja meg, mennyit fizetett nekik a történelem nagy ócskása.
Epilógus
A Munkás Elvtárs és a Kolhozparasztnő Elvtársnő lekászálódik a talapzatról.
Munkás Elvtárs (a derekát egyengeti, kéjesen hátrahajol): Jaj de jó így szemből látni téged Elvtársnő!
Kolhozparasztnő Elvtársnő (a nyakát, a karját masszírozza): Ó Párizs, ó 1937, ó világkiállítás, ó Vera Muhina! Párizsba vágyom! De legalább Pestre. Ó Budapest, Budapest, te csodás…
Munkás Elvtárs (kihúzza magát, mind a tíz méterét): Jó lesz nekünk Moszkvában. Ez a Moszkva már nem az a Moszkva. Különben is elvtársnő, most sminkeltek egymilliárd rubelért.
Kolhozparasztnő Elvtársnő (elégedetten): Nem tudod, elvtárs, van még gázsink a Moszfilmnél?
Munkás Elvtárs: Ha nem, megélünk hakniból…
Kolhozparasztnő Elvtársnő: Ez aztán Kazahszán.
Munkás Elvtárs: Na, doszvinorvégia.
Utolsó kommentek